Megszűnt a pártja, amelynek huszonharmadrangú potentátja volt, így jelenleg nem találja a helyét? Ledőlt a politikai bálványa, akiről pedig dicsőítő művek sorát jelentette meg, s most elárvultnak érzi magát? Esetleg Ön egy kiszorított MSZP-káder, akit nem akart leigazolni a Fidesz Szűrös Mátyás, Pozsgay Imre és Csintalan Sándor mellé? Netán állami megrendelésekben utazó keresztapák parlamenti/önkormányzati strómanja, és fél, hogy áprilistól állás nélkül marad? Itt a vissza nem térő alkalom! Sürgősen jelentkezzen képviselőjelöltnek az MDF-be!
Drága Olvasóink!
Mint tudják, lapunk kiadója egy cégcsoportba tartozik a Political Capital nevű céggel, a Political Capital pedig bölcs tanácsokkal látja el az európai értelemben vett konzervatív gondolat végső letéteményesét, a Magyar Demokrata Fórumot. Nekünk, mint kipróbált bértollnokoknak ezért kötelességünk az MDF valamennyi lépését az egekig magasztalni, hangos hozsannával köszönteni a nyugodt középerő fölkelő napját - amint arról az Index a múlt héten volt szíves megemlékezni.
Készen állunk hát, hogy a seggnyalás rögös útjára lépve (képzavar) évek kitartó erőfeszítésével elnyerjük méltó jutalmunkat, az aranyfokozatú, vezénylő tábornokkal ékesített Mester Ákos-nagykeresztet.
Néha azonban elbizonytalanodunk, s nemcsak akkor, amikor kezünkbe kerül egy-egy Magyar Hírlap-cikk (például ez, vagy ez), amely után sírva bukunk a klaviatúrára, mondván ebben a sportágban nem juthatunk dobogó közelbe sem, hanem olyankor is, amikor szabadelvű-konzervatív lelkünk halovány zöld hajójának mindig biztos iránytűje közvetlenül a révbe érés előtt rakoncátlankodni kezd (képzavar a köbön).
Ilyenkor tanácstalanok leszünk, búsan bolyongunk, s kerüljük egymás tekintetét; félünk beismerni, hogy valami nem stimmel. Ezt a cikket most azért írjuk ketten, hogy így gyűjtsünk bátorságot beleharapni kenyéradó gazdánk - a Normális Magyarországért kifejtetett szüntelen erőfeszítés miatt - kérges kezeibe.
*
Már ahhoz is össze kellett szednünk minden erőnket, hogy egymás előtt bevalljuk: nem voltunk mindig meggyőződve arról, hogy az MDF megérdemelten élte túl az aktuális kiesési rangadót. A párt két európai parlamenti és egy országgyűlési választást megelőzően is úgy rendezte sorait, hogy az ellen ízlésünk és alkotmányos érzékünk egyaránt tiltakozott, néhány, holdudvarában föltűnt figurától pedig egyenesen kirázott minket a hideg.
Azt azonban el kellett ismernünk (gondoljunk bármit az MDF függetlenségi harcának helyességéről és őszinteségéről), hogy tiszteletre méltó volt az az elszántság, amellyel Dávid Ibolya kivezette pártját az Orbán Viktor által kijelölt egy táborból, s respektálandó az a bátorság is, amellyel a kényelmes és biztoslakájszerep helyett a bizonytalant választotta. A kitartás és a nem kevés lelemény mellé aztán jó nagy adag szerencse is társult, és ennek köszönhetően az MDF a 2004-es európai parlamenti, és a 2006-os országgyűlési választáson is képes volt önállóan ötszázalékos párttá válni.
A bravúrokat viszont egyszer sem sikerült kihasználni. Sok mindent elárul a párt politikusairól, a szervezetben rejlő potenciálról, és igen, politikai stratégáinak előrelátásáról is, hogy a zuhanórepülésbe kezdett MSZP és az évek óta úgymaradt, valódi ötletek híján lévő Fidesz mellett nem tudott komoly tényezővé válni, életképes alternatívát fölmutatni.
Már az is tanítani való volt, ahogy 2006-ban a két forduló között Dávid Ibolya besétált a túléléséért küzdő Orbán Viktor csapdájába. A merő sértettségből fakadó törlesztési vágytól vezérelt "nem lépünk vissza, beee" csak arra volt jó, hogy a spirituális vezető saját hibás személyi döntései (emlékszünk még? Mikola), a centralizált irányítási metódusból eredő teljesítményhiányos szervezeti működés, a komédiába forduló ígérgetési roham és minden idők legbénább választási kampánya helyett az MDF-et tehesse felelőssé övéi előtt a vereségért.
2006 óta az MDF józan ésszel elvárható növekedése elmaradt. Jöttek viszont az újabb és újabb botrányok, kiválások, kizárások, hajmeresztő igazolások (néhanapján még olyan kiválóságokat is üdvözölhettünk a Fórum soraiban, mint a méltán népszerű Lengyel Zoltán), és a párt gyorsan szaporodó ellenfeleinek köre időközben még az ügyészséggel is kibővült. Innentől a megszűnés, a politikán kívülre sodródás számított valószínű forgatókönyvnek.
*
Ám az élet és az MDF ezúttal is tartogatott még meglepő fordulatot. A párt reaktivált egy volt szocialista minisztert, aki (időnként saját maga által homályban tartott) múltja ellenére az elmúlt évek MSZP-SZDSZ kormányzásának egyik legkérlelhetetlenebb kritikusa volt. A bizarrságig merész döntést Dávid Ibolya ezúttal is át tudta verekedni sok vihart megélt pártján, és a konok következetességéről és narcisztikus hajlamáról egyaránt ismert Bokros Lajossal az élen a párt listája a 2009-es EP-választáson ismét teljesítette az ötszázalékos bejutási feltételt.
A sors ismét könyörületes volt a Demokrata Fórummal. Váratlanul az elmúlt tíz év legkedvezőbb helyzete teremtődött meg a számukra. Azt állítjuk, hogy az EP-választás után létrejött szituáció sokkal perspektivikusabb lehetőségeket rejtett magában, mint a biztos parlamentbe jutást célul kitűzni - az MDF számára eljött a pillanat, hogy kitörjön az ötszázalékos zónából. Három okból is.
Először: olyan szavazói csoportok maradtak árván, amelyek még talán az MDF-re tekintettek a legkisebb viszolygással. Nem csak az történt, hogy a 2006-os árfolyamon 11 és fél százaléknyi centrumszavazó kegyeiért versengő három tömörülés (MDF, SZDSZ és a talányos nevű Lehet Más a Politika) közül egyedül a Fórum jutott mandátumhoz, hanem hogy egymaga többet kapott, mint a másik kettő együttvéve.
Ezzel az SZDSZ gyakorlatilag megszűnt létezni (bár ezt néhány önkormányzati hátramozdító mintha nem vette volna észre), a győzelmi jelentésekbe menekülő, az MDF-nél lényegesen nagyobb hitelességi tartalékkal rendelkező LMP-nek pedig figyelmeztetés volt: ezen a terepen a jófejség (illetve a jófejségre való izzadtságszagú törekvés) nem elég, fajsúlyos személyiségekre is szükség van.
Az MDF tehát szinte rivális nélkül maradt a - minden híresztelés ellenére létező - politikai középen, ráadásul Bokros személyében egy, a csalódott, júniusban otthon maradó, de azért Orbán elsöprő győzelméért aligha lelkesedő szocialista szimpatizánsok körében is elfogadható jelöltet tudott fölmutatni.
Másodsorban: a Fidesz kétharmados arányú győzelme (már ami a parlamenti mandátumokat illeti), amellyel sokáig csak a Magyar Demokratikus Charta fölvonulói rémisztgették otthon a gyermekeiket - hiszen a legutóbbi önkormányzati választáson tönkrevert MSZP akkor még mindig szilárdan tartotta fellegvárait Miskolctól Kőbányán át Dorogig -, 2009 júniusa után reális lehetőséggé vált. Az egyszeri stúdiójáró magyar elemző kedvéért - és természetesen helyette - leültünk és kiszámoltuk.
A kétharmados mandátumtöbbséget jelentő eredmény már 51-52 százalékos listás szavazatarány és 166 egyéni győzelem esetén is bekövetkezhet. Ennek oka, hogy a Fidesz támogatottsága - mint a pártoké általában - területileg nem egyenletesen oszlik el. 2002-ben Vasban a Fidesz 53 százalékot szerzett, és ezzel a négy megyei mandátumból hármat elhozott. Most az említett országos szavazatarány esetén azokban a megyékben is, amelyekben a párt nem éri el az 50 százalékot, az úgynevezett kétharmados határ miatt megkapja a mandátumok felét, míg a fideszesnek számító helyeken egyből megszerzi a területi mandátumok kétharmadát, háromnegyedét.
Csak a viszonyítás kedvéért, illetve azért, hogy Kiszelly Zoltánnak és Unger Annának mostantól legyen mivel villognia valamelyik mikrohullámú sütőn sugárzott reggeli műsorban: az EP-választási eredmények mechanikus átfordítása az országgyűlésire (természetesen területi bontásban) azt mutatja, hogy a Fidesz akkori 56,3 százalékos eredménye a parlamenti választáson 271-272 képviselői helyet jelent.
Ennek a lehetőségnek gyakori emlegetése nem kedvez Orbánéknak, nem véletlen, hogy folyamatosan megpróbálják elterelni erről a szót. Nemcsak azért, mert mozgósító erővel bír a szétesett szociálliberális táborban, hanem továbbá azért, mert a Fidesz követői közül is - bármennyire meglepő - sokakat elbizonytalaníthat. A pártok törzsközönsége összetettebb és átlagában jóval intelligensebb, mint ahogy az a tömeggyűlések első sorait és hátsó alakzatait végigpásztázva látszik.
Az elkötelezett fideszesek közt is bőven akad olyan, aki ugyan nagyon utálja Gyurcsányékat-Bajnaiékat, nincs ellenére némi elszámoltatás sem, nem bánná, ha több évtizedes jobboldali korszak következne, de azért megfordul a fejében, hogy a kontrollálhatatlan hatalom mit is jelent. Nem valamiféle elvont fogalom: az úgynevezett "jobboldal" hosszú időre szóló berendezkedését, hanem konkrét személyek leválthatatlanságát, fidelitasos karrierpályák kikövezését, egykori APEH-elnökök érdekeltségeinek kiterjesztését, azaz nemcsak a szeretett Orbán uralmát, hanem kijáró emberekét, pártösszekötőkét is jelenti.
Az MSZP totális bukását kívánó, de a Fidesz túlhatalmától ódzkodó szavazók esetlegesen feltámadó hezitálását nem segít eloszlatni, hogy a Fidesz rendületlenül hallgat arról, mit tenne alkotmányozó többség birtokában. Az MDF ebből is profitálhatna, ha hitelesen képes lenne előadni, hogy a mögöttünk hagyott kormányzati ciklusok éppen azt mutatják: egyetlen erőt sem szabad korlátlan hatalommal fölruházni.
Harmadszor: az MSZP összezsugorodása, a Jobbik történelmi áttörése és Bokros színrelépése lényegileg módosított az évtizedes felálláson. Minden, önálló létezésre igényt tartó politikai szervezetnek bizonyítania kell létezésének értelmét. Föl kell tudnia mutatni a politikai térnek egy olyan metszetét, amelyben ő áll az egyik oldalon, és mindenki más a másikon.
*
Az Orbán-kormány ciklusának közepétől a két nagy által uralt közéletben csak segéderők megjelenésére volt lehetőség; az hogy ide vagy oda tartozol, minden más fölosztást lehetetlenné tett.
Ebből a "fasiszta vagy, vagy kommunista" játékból - amely (ma már jól láthatóan) nem szólt másról, mint hogy a főnökök igazolhassák az intézményesített kontraszelekciót, amorális vagy éppen törvénytelen cselekedeteiket - Bokros Lajos kimaradt, és ebből következően nem tehető felelőssé a lózungpolitizálás elterjedéséért sem. Sőt, az ő szájából hihetően hangzik, hogy míg a többiek ábrándokat kergetnek, és rémképekkel küzdenek, ő konkrétumokról, a valódi problémákról beszél.
Az emberi együttélés konfliktusoktól terhes; egy közösségben számtalan érdek és igazságfölfogás található. Minden érdeket kielégíteni, minden elképzelésnek igazat adni még a szólamok szintjén sem lehetséges, illetve csak akkor, ha valaki rámutat egy bűnbakra, amely valamennyi érdek és elképzelés érvényesülésének útjában áll.
Magyarországon éppen ez folyik. A hatalomért versengők ellenfelük - amúgy valószínűleg tényleg nem túl szép - ábrázatját ellenségképpé torzítják, s vetélytársukat minden nyavalyánk okozóiként tűntetik föl, avagy kijelölnek egy csoportot, vagy eszmét, amelyet életünk megrontójának, boldogságunk egyetlen akadályának titulálnak, s gondosan titkolják, hogy igazából mihez is kezdenének a hatalom birtokában. A demokrácia minősége szempontjából nem belügy, hogy a pártok mivel etetik szavazóikat. A fentiekből következően egymásközti viszonyainkat rendezni, a közügyekről dönteni csak akkor lehet, ha látszódnak a különböző érdekek, ha világosak az egymástól eltérő vélemények.
A cikk szerzői e ponton tennének egy rövid kitérőt, hogy köszöntsék régi, közös ismerősüket, Schiffer Andrást, abból az alkalomból, hogy megtért a néphülyítők széles táborába. Az a mondat, hogy "a magyar gazdaság kifulladása jelentős részben éppen a Bokros-féle neoliberális gazdaságpolitikának köszönhető", nem csupán azért elszomorító, mert nem igaz, és ezt az LMP szóvivője pontosan tudja, lévén nálunk se neo-, se paleoliberális gazdaságpolitika nem érvényesült egy hétig sem, hanem azért, mert a legtipikusabb megnyilvánulása a demokráciazüllesztő politikusbeszédnek.
S ha még idevesszük a differenciálatlan elitellenességet és a figyelemfelkeltőnek és tréfásnak szánt, ám valójában érdektelen és nettó demagóg performanszokat, akkor végképp nem értjük, hogy így mitől lehet más.
*
És most tisztázzunk egy apróságot: egyikünk sem tartja megváltónak Bokros Lajost, sőt mindkettőnket halálosan irritál rátartisága, vita- és kompromisszum-képtelensége. Csakhogy ezt nem lehet a szemére vetni addig, amíg a többiek (ideértve az LMP-t is) még oda se jutnak el, hogy elmondják, kormányra kerülve (mondjuk egy költségvetés összeállításakor) kiknek kedveznének, és kiknek kevésbé, hogy a tervezett szabályok, intézkedések milyen elveket követnének. Így Bokros maradt az egyetlen, akihez legalább viszonyulni lehet.
Adott tehát egy potenciálisan és alsó hangon 15 százalékos szavazótábor, adott egy (többek között a 2002-es 100 napos programra leadott "nem" szavazatnak köszönhetően) roppant előnyös pozíció, amelyből mind a két oldal bírálata meggyőzően hangzik, és van egy listavezető, aki a megnevezett miniszterelnök-jelöltek közül egyedüliként látott már belülről igazi munkahelyet, amelyik nem a parlament.
Júniusban tehát úgy festett, hogy ezúttal az MDF-et semmi nem mentheti meg a komoly sikertől. Erre mi történt?
Először is jött Dávid Ibolya és a gyurcsányizmus romjai alól előkaparta Debreczeni Józsefet. Félreértés ne essék, semmiféle morális aggályunk nincs a közíróval szemben, érzelmeit még meg is értjük, hiszen emlékszünk, hogy négy éve az alsópolgári média milyen módon kívánta ügynökügybe keverni, azonban a nóta éppen arról szólna (arról kéne szólnia), hogy a politikai választás nem erkölcsileg determinált. Hogy az nem úgy van, hogy egyik oldalon állnak a jók, a tiszták, a tehetségesek, a másikon pedig az összes hulladék, hanem hogy módunkban áll jól megkülönböztethető irányvonalak közül választani.
Márpedig mi kissé beazonosíthatatlan alternatívának tartjuk, ha egy párt az országgyűlésben minden lényegi kérdéskor (bizalmatlansági indítvány, parlament feloszlatása, költségvetések ésatöbbi) a kormány ellen foglal állást, majd leigazolja a kormány egyik legodaadóbb apologétáját. Ezzel a húzással az MDF nemcsak a - persze csupán szavakban, de úgy legalább létező - egyenlő távolságtartást adta föl, hanem effektíve a keblére ölelte az elmúlt évek magyar zsákutcájának szinonimájaként értelmezhető gyurcsányizmus árváit, deklaráltan beszállva abba a sehová nem vezető, fent részletezett meccsbe, amelytől (legalábbis verbálisan) évekig sikeresen tartotta távol magát.
Akad ugyanis egy paradoxon, amellyel Debreczeninek - és másoknak sem - nem ártana szembenéznie. Amennyiben az MSZP baklövéseire, kormányzati tehetetlenkedésére mindenáron fölmentést keresünk és találunk, akkor nem marad ok, hogy ne a Fideszre szavazzunk, ugyanis ezek a fölmentő okok - az ellenfél kíméletlensége, egyéni gyarlóságok, a politikai célok felé való törekvés - a Fidesszel szemben is fennállnak, csak Orbánékat objektíve kisebb felelősség terheli az elmúlt nyolc évért, mint a nyolc éve kormányzó szocialistákat.
Debreczeni beemelésének elvi okát és gyakorlati hasznát nem látjuk, csak azt, hogy sikerül vele jó távol tartani az MDF-től azokat, akik elfogadhatatlannak tartják az elmúlt nyolc év kormányzását, ám fenntartásaik vannak a Fidesszel szemben.
Talán ezt kompenzálandó karolta föl a párt a szociális kártya ötletét. Elvszerűséget és kézzelfogható előnyöket ebben sem bírunk fölfedezni, mivel az MDF mostanáig a populizmus esküdt ellenségének mutatkozott, s ha meg is gondolta volna magát, aligha veheti föl a versenyt az e téren sokkal rutinosabb versenyzőkkel szemben, de legalább kellően magára haragította a meggyőződéses baloldaliakat, illetve mindazokat, akik nem lelkesednek a diszkrimináció lehetőségének semmilyen formájáért sem.
*
Szóval az európai értelemben vett, mérsékelt, konzervatív botladozások némileg elkedvetlenítettek minket, s hogy a Magyar Vidék és Polgári Párt csatlakozásáról, vagy Makay Zsolt választmányi elnök interjújáról (melynek tartalma így foglalható össze: "a listát úgy kell összeállítani, hogy én kerüljek a parlamentbe, azon az elvi alapon, hogy én legyek ott és ne valaki más") már ne értesüljünk, inkább leittuk magunkat, ami pillanatnyilag jó megoldásnak tűnt, csak az a baj, hogy egy idő után kijózanodik az ember.
Ez történt velünk is, és megdöbbenésünkre arra eszméltünk, hogy az MDF exhumálta a Szabad Demokraták Szövetségét. A jelenség annyira valószínűtlennek tűnt, hogy egy darabig azt hittük, még a delírium része. Ám csak nem akart elmúlni, sőt a két párt közötti intenzív egyeztetésekről érkeztek hírek.
Mivel az tárgyalások mögött megbúvó értelmet külön kutatócsoport vizsgálja - az SZDSZ-nek szavazói nincsenek, tagsága semmi, szervezeti ereje nulla (a múlt héten létrehozott "Támogatom az SZDSZ-MDF együttműködést!" Facebook-csoporthoz eddig hatan csatlakoztak, ebből az egyik személyesen Retkes Attila), pénzét csak adósságban lehet kifejezni, szellemi tőkéje: Retkes Attila - úgy döntöttünk, csendben tanulmányozzuk az eseményeket, mint valami különös tüneményt. Gondoltuk, hátha rájövünk valamire.
Nem jöttünk rá semmire, de azért összefoglalnánk tapasztalatainkat. Az SZDSZ eddig a következőket tudta hozzátenni a formálódó szövetséghez: 1. nevének és logójának lehúzó erejét, 2. néhány obskúrus háttérembert, 3. a permanens kiszivárogtatást, 4. köztiszteletben álló jelöltek sorát, akikről egytől-egyig kiderült, hogy nem vállalják a fölkérést, rosszabb esetben egyenesen kikérik maguknak, hogy kapcsolatba hozták őket a maradványliberálisokkal, 5. Retkes Attilát. Lehet, hogy túlaggodalmaskodjuk ezt az egészet, de nekünk úgy tűnik, hogy az utóbbi nyereség mintha nem teljesen egyenlítené ki azt, hogy az MDF föloldja maradék profilját is.
*
A legutóbbi választások idején az MDF-nek volt egy jelentős érve maga mellett: következetesebb - mondjuk így - jobboldali álláspontot képviselt, mint a Fidesz, és ezt nem is mulasztotta el rendre a nagyobbik ellenzéki párt orra alá dörgölni. Lehet, hogy ebben több volt a taktikai elem, mint az elvi szilárdság, de számításból is lehet néha igazat mondani. Most viszont már hazudni sincs nagyon mit.
Valószínűleg maga Herényi Károly is zavarba jönne, ha össze kéne foglalnia, hogy mi is az MDF, főleg, ha hihetünk a pletykáknak és az előszobában már Kapolyi László is ott toporog.
Nehezünkre esik, de be kell ismerni, az ország sorsa nem azon fog megfordulni, hogy az MDF tájékán mi történik, mégis van egy aspektus, amely nemcsak a Fórum szempontjából lényeges.
Az MDF identitását - ameddig volt neki ilyen - az adta, hogy 2002 után a maga kezdetleges módján mert jobboldali és konzervatív lenni. Ez pedig a kádárista szavazatokkal II. József politikáját megvalósítani próbáló gyurcsányi MSZP, az antikommunista honfitársaink támogatását élvező, majd 2003-tól fokozatosan Kádár János Baráti Körré alakult Fidesz, vagy akár az individualista fiatalokból verbuválódott kollektivista LMP mellett egészen sokáig életképessé tette az MDF-et, mint alternatívát.
Mostantól ez másképp van: Debreczeni József leigazolásával az MDF azoknak a balos szavazóknak a kegyeire számíthat - de csak az övékre -, akiknek a Mesterházy Attila által, khm, fémjelzett MSZP nem eléggé szocialista. Retkes Attilának viszont még ebben a kontextusban sincs semmi értelme. A Nagy Integráció egy valamire lehet jó: hosszú távon bebetonozza a minden értelemben megbukott szocialistákat a Fidesz egyetlen nem-szélsőjobboldali váltópártjának szerepébe.
Ráadásul azzal, hogy az MDF úgy döntött, megpróbál minden MSZP és SZDSZ utáni törmeléket összegereblyézni, a Jobbik maradt az egyetlen, Országgyűlésbe jutásra esélyes politikai erő, amelynek szavazói és vezetői közel azonos módon gondolkodnak a világról. Ez azért elég aggasztó demokráciánk jövője szempontjából, és szerintünk Dávid Ibolyáék rövid távú érdekeinek sem felel meg.
Gréczy Zsoltnak ugyanis csak egy szavazata van, Mesterházy Ernőnek szintén. Kapolyi László pedig régen elcsencselte az övét az oroszokkal valami villamosenergia-bizniszben.
http://www.hirszerzo.hu/cikk.dinamikus_csapatunkba_kreativ_munkatarsakat_keresunk.137929.html
